Arra emlékszem, hogy egy igazán hideg, nyirkos és barátságtalan téli nap volt.  Március eleje lehetett, mikor Jonghyun hazatért a nagyszerű hírrel. Előtte csak karácsonykor láthattuk. Néhány napra minden kis gyakornokot hazaengedtek, hogy családi körben ünnepelhessenek. Megszokott volt ez az eljárás, hiszen már sokadik éve járt a kiadóhoz Jjong. Nagyon keményen dolgozott, hogy sikerülhessen az álmát megvalósítani.
    Mikor kiderült, hogy Jjongie is benne van a kiadója újonnan debütáló bandájában, nagyon boldogan vártuk haza. Végre meglett az eredménye a sok tanulásnak, munkának és gyakorlásnak.
    Amint hazaért, izgatottságommal nem bírva, azonnal letámadtam szegény fiút. Engem mindig is elvarázsolt az a különös világ, amelyben az énekesek és hírességek éltek. Alig tudtam felfogni, hogy a bátyám hamarosan közéjük fog tartozni. És bár nekem mindig is a lüke, dínó bátyám marad, akinek minden dolgát ismerem, különös érzés fogott el a gondolattól, hogy nemsokára a tévéből fog visszanézni rám és már nem "csak az enyém" lesz.
    Talán ezen aggodalmam gyerekes palástolása miatt kezdtem el nyaggatni, hogy minél hamarabb mutasson be a társainak. Valahol belül úgy érzetem, hogy ha megismerkedem a többi taggal, akkor egy kicsit jobban sikerül majd közelebb maradnom a testvéremhez. Én igazán örültem a sikerének, azonban kamasz lány lévén a barátai egy kicsit jobban izgattak.
 
- Na de Jjongie! Megígérted! – nyafogtam a nappaliban toporogva testvérem előtt. Egyáltalán nem egy felnőtt nő viselkedésére hajazó módon cselekedtem.
- Jaj, hugi! Majd máskor, most sok a dolgunk, meg különben is! – Gondterhelten sóhajtott bátyám.
- Mit különben is? Hogy lehetsz ilyen? – kérdeztem felháborodva, még mindig nem értve az ő problémáját.
- Milyen? Nem is csináltam semmit. Vagy igen? – Valóban teljesen értetlenül állt előttem, nagy szemeit kérdőn kerekítette rám, hangjában pedig enyhe harag vagy ingerültség hallatszódott.
- De! Igenis csináltál! Nem akarsz bemutatni a barátaidnak! Ennyire szégyellni való vagyok? – Azonnal és ok nélkül kifakadtam.
    Elkeseredtem, mert nem így szerettem volna fogadni a testvéremet, aztán mégis veszekedés lett belőle. És még csak nem is értettem magam, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog miatt miért borultam ki ennyire.
- Amikor így hisztizel igen. Mondtam már, majd ha eljön az ideje, bemutatlak – dörzsölte meg halántékát, szemeit egy pillanatra lehunyva, hogy kicsit feloldódjon a stresszből.
- De mikor? – akadékoskodtam tovább.
- Ha így nyafogsz, akkor SOHA! – Meglehetősen ingerülten válaszolt. Erre nem számítottam.
- Rendben, csendben maradok. – Megadtam magam, nem szerettem volna tovább feszíteni a húrt.
- Köszönöm – könnyebbült meg bátyám.

   Miután a kedélyek kissé lecsillapodtak és mindenki más is szóhoz jutott rajtam kívül, ebéd közben szüleim bombázták kérdésekkel testvéremet. Nagyon érdekelte őket – és természetesen engem is – a  gyakornoki élet ezen szakasza. Hiszen hiába volt kemény kiképzésben része és nem láttuk őt az utóbbi években sűrűn, azért telefonon és levélben sokat meg tudtunk egymással osztani. Azonban ez a helyzet most mégis valamivel másabb volt.
    Jonghyun nem egyszerűen csak a kiadónál lakott már, hanem összeköltöztették őt a leendő társaival. Volt olyan fiú, akit már régebb óta ismert, máskor is mesélt róla nekünk, és volt olyan is, aki az előző hetekben került hozzájuk.
    Csodáltam a  testvéremet. Bár mindig megírta, és tudtuk is már a legelején, hogy ez a szakma mennyi áldozattal jár, mégis, élőszóban, testközelből teljesen más hallani a dolgokat.
 
   Ebédet követően én inkább elvonultam és felmentem a szobámba. Kissé magával ragadott a forgatag, amit Jonghyun mindig magával hoz és meg kellett pihennem, hogy feldolgozhassam az információkat.
    Néhány perccel később lépteket hallottam, Jonghyun jött utánam.
 
- Bejöhetek? – kérdezte halkan.
- Persze. – Az ágyon felülve fogadtam.
- Ne haragudj hugi az előbbiért, csak mostanában minden összejött. – Mondandója közben lassan a fekhelyemhez sétált és helyet foglalt mellettem. – Temérdek munka szakadt a nyakunkba hirtelen. Mindezt azért, hogy valahára debütálhassunk. Fáradt vagyok – vallotta meg őszintén.
   Egy kicsit megijesztett ez a kendőzetlen őszintesége. Jobban megnézve, láttam a szemeiben a fáradt csillogást, alatta a sötét karikákat, és ahogyan mellettem ült, teste is megrogyott az elhasználtságtól. Megijedtem. Sosem láttam még ilyennek az én nagy és erős bátyámat. Ebből tudtam, hogy ezt igazán akarja és ő igazán a legerősebb.
- Jaj ne butáskodj! – löktem oldalba játékosan, kicsit oldva a hangulatot. – Én kérek elnézést. Tudom néha – elmosolyodtam – inkább mindig elviselhetetlen vagyok. Sajnálom. És megértem. Majd ha jónak látod, bemutatsz, tényleg nem sürgős – láttam be végül a hibámat.
- Köszönöm, hogy megértesz – mosolygott rám szélesen. – És nem is mindig vagy elviselhetetlen, csak néha – nevetett fel.
- Igen? Ennek igazán örülök. – Erre már mindketten felnevettünk.
    A mosolya és a vidám kacagása a régi. Ez megnyugtatott.
- Olyan jó újra látni. Ugye nem mész el megint ilyen sok időre? – A pár pillanatnyi idill ismét felkavarta az érzéseimet és komolyra fordítottam a beszélgetést.
- Nem tudom. Sajnos ez nem tőlem függ. Ahogy képzelem az elkövetkező időkben nagyon elfoglalt leszek.
     Mélyen elgondolkozva bámult maga elé. Aztán felém fordult és szélesen elmosolyodott.
- Téged is jó újra látni. Akármilyen hihetetlen is, de hiányoztál, te kis gyagyás – ölelt át szorosan.
 
   A bátyám és köztem valami egészen különleges viszony alakult ki az évek során. Rengetegszer civakodtunk, kisebb korunkban még komolyan verekedtünk is. De aztán néha meg annyira képesek voltunk egy húron pendülni, hogy mások csak nagy szemekkel pislogtak.
    Követtünk el egymás ellen dolgokat, ilyen igazi testvérieseket. Előfordult olyan, hogy – szüleink kérése ellenére – egész nap nem figyelt rám, a barátaival játszott, én pedig a szekrényre mászva pakolásztam a játékaimat, majd leestem az egyik polcáról és magamra rántottam a tévét. Kisebb agyrázkódás lett a következménye. Aztán én bosszúból vizet engedtem a cipőjébe télvíz idején. Nagyon csúnyán felfázott. Szóval nagyon tudtuk egymást szeretni.
    Megesett egyszer az is, hogy megvédett, mikor a nagyobbak bántani akartak az iskolában. És én is segítettem neki szerelmes levelet írni egy lánynak, aki akkor nagyon tetszett neki.
    Viszont ahogy felnőttünk és miután elköltözött itthonról, a kötelékünk komolyabbá és erősebbé vált. Azt pedig egyáltalán nem lehet mondani, hogy szeretet nem volt köztünk.
 
    Nagy összeborulásunkkor úgy gondoltam, – hogy nehogy még a végén az egereket itassuk – feldobtam egy kicsit a hangulatot. Mindkettőnk által imádott játékba fogtam. Heves csiki-csatában kötöttünk ki pillanatokkal később. Mindketten borzasztóan csiklandósak voltunk, így ez volt számunkra az egyik legizgalmasabb játék mind közül.
    Az ágyon fetrengtünk miközben én nagyokat sikítoztam. Annyira belefeledkeztünk a szórakozásba, hogy észre sem vettük, hogy nagy koppanással a földön kötöttünk ki és ott birkóztunk. Már úgy fájt az oldalam, a hasam és a torkom, a sok csikizéstől, bökdöséstől és kiabálástól. Nagyon jól éreztük magunkat egészen addig, ameddig anyu fel nem jött.
 
- Látom, egész jól elvagytok. Örülök, hogy kibékültetek, de nem lehetne egy kicsit halkabban? Apátok pihenne - nézett ránk szúrós szemével anya.
- Sajnálom. Már abba is hagytuk - mondta az én drága jó bátyókám, majd cinkosul rám kacsintott.
   Miután anyu lement, még egy darabig fetrengtünk a szőnyegen, persze jóval visszafogottabban, mit azelőtt. Amikor elfáradtunk, kifeküdtünk egymás mellé a padlóra és csak bámultuk a plafont.
    Úgy hiányzott az én egyetlen, nagy mafla bátyám. De tudtam, hogy már nem lesz úgy, mint rég, mint aznap.

    Sajnos igazam lett. Egyre több fellépés, utazások, rendezvények, díjátadók. Alig találkoztunk. Havonta láttam, azonban telefonon napi szinten kontaktusban voltunk. Szinte mindent tudtunk egymásról. Ez ment lassan már két éve.

Címkék: fanfiction, hunfanfic, Jonghyun, Key, Minho, Onew, SHINee, Taemin

     Kim Kyehyang vagyok, és ezt most nektek írom.

    Önéletrajzi ihletésű regényem egy egyszerű tini lányról szól, akinek a bátyja Koreában az egyik legnépszerűbb fiúcsapat tagja.

    Tinédzser korom leghajmeresztőbb eseményeit, fájdalmait, boldogságait és kihívásait szeretném megosztani veletek. Történetünk kezdetekor még csak tizenkilenc éves voltam, Szöulban éltem a szüleimmel és a néha hazalátogató bátyámmal, Jonghyunnal. Saját kicsinyes kamaszkori problémáim mellett láthattam milyen a csillogás, az idol élet rejtelmeibe is bepillantást nyertem és szintúgy a nehézségeivel találkoztam.

    Milyen egy híresség húgának lenni? Fárasztó! Barátságok, szerelmek, titkok. Ez jellemezte ifjúkorom főbb eseményeit.

    Rengeteg jó sztorim van a csapattal és a barátaimmal. Örülnék ha velem tartanátok.

Címkék: fanfiction, hunfanfic, Jonghyun, Key, Minho, Onew, SHINee, Taemin